2018. december 30., vasárnap

Elena Ferrante: Aki megszökik és aki marad

Az idei év új felfedezése és nagy kedvence lett számomra a Nápolyi regények sorozat. Az első két részt még tavasszal elolvastam egymás után és már alig vártam a harmadikat, ami szintén nem okozott csalódást.

Fülszöveg: Elena ​és Lila, akiket az előző részekből (Briliáns barátnőm és Az új név története) már jól ismerünk, nővé érett, méghozzá nagyon korán. Lila tizenhat évesen férjhez ment, kisfia született, aztán elhagyta a férjét és a jólétet, és egy gyárban dolgozik, embertelen körülmények között. Elena elkerült a telepről, a Pisai Egyetemen tanult, írt egy regényt, melynek sikere kitárta előtte egy jómódú, művelt világ kapuit. Más-más módon, de mindketten megpróbálták ledönteni a falakat, hogy végre kitörhessenek a nyomorból, a tudatlanságból és a kilátástalanságból. 

A két lányt ezúttal a hetvenes évek Olaszországában látjuk viszont a tőlük megszokott fékezhetetlen lendülettel, korábban elképzelhetetlen remények, kétségek, feszültségek, kihívások között. Továbbra is összeköti őket az elszakíthatatlan, ambivalens, néha lappangó, majd heves kitörésekben vagy találkozásokban újra felszínre kerülő, váratlan nézőpontokat rejtő örök kötelék.


***

Még soha nem olvastam olyan regényt, ami egy ennyire erős, széttéphetetlen, de pusztító barátságról szól. Sok olyan történet van, ahol két ember szerelmét láthatjuk és élhetjük át ennyire mélyen, de igazi nagy barátságokról kevés.

Az első két rész Lila és Elena gyermekkorát és tinédzserkorát mutatta be. Ezekben még látszott egy kis fénysugár, hogy eljöhet a megnyugvás és a boldogság az életükben és a kettejük kapcsolatában, de számomra ez mostanra eltűnt. Nem történt semmi olyan, amire azt mondtam volna, hogy ez jó, ebből még valami pozitív változás elindulhat. Nem tudtam örülni az olyan történéseknek, amelyek miatt az olvasó örül egy könyv olvasásakor. Az egész könyvet belengte a bizonytalanság, ami valahogy belém is átkúszott.

Elena, aki ki akar törni a telepi életből, még valamennyire szimpatikus volt számomra az előző részekben, de ez mostanra eltűnt. Ezen is jó elgondolkodni... Elenán kívül senki nem volt soha kedves szereplő számomra és most már róla sem tudom ezt elmondani. Mert mindenki annyira emberi, mindenki tesz jót és rosszat, sokan rosszat tesznek a jóért. Itt nem tudok senki oldalára állni, nem úgy van, mint egyes regényekben, hogy a "jóknak" szurkol az ember, vagy hogy szimpatikus a gonosz, mert annyira jól van kitalálva a karaktere, meg különben is titokban ő jó, vagy legalábbis lehet sajnálni. Elsőre nagyon furcsa, de jó érzés ez számomra, hogy nem kell senki oldalára állni, hanem mindenkit lehet kívülről figyelni és nem megítélni. Szerintem ez a tetralógia egyik különlegessége.

Emellett sokkal komorabb és mélyebb a harmadik rész. Lassabban indul be és ez a komorság még jobban lelassítja. Utólag gondoltam át, hogy mennyi minden történt ebben a részben is, de a feszült hangulat valahogy elvitte az egészet, én inkább ezt viszem magammal belőle a negyedik részre. 
A másik változás pedig, hogy sokkal mélyebb, komolyabb gondolatok is a felszínre törnek, ami valahogy szükségszerű is. Mindkét főszereplő a 30-hoz közelít, előtérbe kerül a párkapcsolat, a családalapítás, a karrier, a szexualitás, amit a 70-es évek olaszországi történései is felerősítenek. A fasizmus, a szocializmus, a női egyenjogúság kérdései mind megjelennek a szereplők életében. 

Más volt ez a rész, mint az előző kettő, de nem ijesztett meg és ugyanúgy megállt az idő miközben olvastam. Csak a történet volt és én. Várom a befejező részt, de örülök is, hogy csak egy év múlva jelenik meg magyarul, mert úgy érzem nehezen fogom tudni elengedni Lilát és Elenát.

"...mert ki vagyok én, ha te nem vagy elég jó, ki vagyok?"

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése